Rezzenéstelen, béklyóba vert cselekvés,
hangtalan talánya elveszett lelkednek.
A természet hívó szava, az élet utolsó lobbanása,
a gyertya, mely égett még egy perce, most kialszik.
Tudd, ha õ kopogtat be léted ajtaján, elveszi mindazt,
mi fontos volt egykoron.
Nem marad dicsõség, vagyon, sem a legféltettebb kincseid,
az emlékeid mind ott hevernek majd veled.
Nem marad más, csak a lét hiánya, és te, ember, ezt föl nem foghatod,
mert önnön hited magadban nem hiszi, hogy nincs tovább.
Csak kérdezi: mi lesz utána?
A válasz a csendben is szinte alig hallható: semmi, utad véget ért.
A fejfád csupán, mi utánad megmarad, s mi õrzi emlékét nevednek,
és ténye önmagad pusztulásának, mely oly nyilvánvaló.
Ne hidd hát örök léted.
Törõdj bele a pillanatba, ha itt az idõ, és köszönj békével el.
Csendes igennel, hogy menni kell.