Tűz táncolt előttem a nyári éjben,
szoknyájából megannyi apró arany
csillag született.
Mozdulatlanul néztem,
ahogy vörösen sárgán ragyogón emészti, tûz a fát.
Körbe fonta átölelte, lángjával simogatta
csókolta szerette,
Fényük, mint óriás fáklya égre tört
forróság  nászi táncuk egyre nõtt.
Fa pattogva, dalolva táplálta õt
halálos táncuk messze égen izzón fénylett…
Haladt az éj lassan tova
mindent elfedett leplével a hûs éjszaka
Hol tûz volt,
most csak apró parázs, hamu.
Füst szemembe száll, könnyem ezüstje földre hull
Körülöttem minden csendes és sötét.                                                                                                                                      Magam vagyok…