Szigeten járok, messze
távolba visz tekintetem.
Nézem az ölelõ hegyeket
körülöttem, a nyugvó
Napot, mely vörösen izzik
a télben.
Hideg van,
leheletem kis felhõpamacsként
mutatja: élek.
Nézem a fákat.
Kérgük fehéren, kopottan fedi fel
meztelen, évgyûrûkkel, forradásokkal
teli testüket,
körülöttük mindenhol halott levelek.
Felforgatott fekete föld.
Rajta, mint ritka felhõ nyári égen,
friss fû zöldellik,
jelezve új élet létét a búcsúzó télnek.

Nincs senki, egymagamban állok.
Várok kicsit, tovább indulok.
Esteledik. A köd leszáll, körbevesz,
elrejt elõlem földet és eget.
Lámpák sora, mint megannyi gyöngy világít tompán elõttem,
én követem füzérüket.
Egy pad kontúrja tûnik fel,
kopott magányában, üresen. Felém integet.
Léptem neszét csak én hallom, egyedül ballagok,
csendesen.
A kõ csak, mi cipõm alatt
finom, csikorgó hangot ad.
Úgy tûntem el a ködben, mint egy látomás.
A csendet, a szigetet nem zavarja
most már senki és semmi más.