Táncolunk a félhomályban.
Átölellek, hozzám bújsz.
Késõre jár, a club üresnek tetszik,
csak néhány pár üldögél
az asztaloknál.
Latin zene lágy hullámain
siklunk, te meg én.
Testünk eggyé olvad
a gitár tiszta, bús dallamára.

Nyakamon érzem forró
leheleted,
mélyen beszívom parfümöd
illatát. Mennyire szeretem!
Lassan mozgunk.
A fények egyre halványabbak,
csak téged látlak.
Érzem csípõd lassú mozgását,
ahogy hozzám simul.

Nem beszélünk, csak élvezzük
a pillanat múlandóságát,
mégis érezzük, emlékezni
fogunk rá.
Vágyom, hogy hozzád érjek,
csókoljalak, míg levegõm tart.
Rezdüléseidbõl felém árad: te is.

De mindketten tudjuk,
nem jutunk tovább.
Ez a mi táncunk, és itt véget ér,
a Café Arebiccoban.
Nincs ismétlés, nem teszed,
csak a fájdalom kedvéért.

Várnak rád, várnak rám
a mindennapok homályában.
Bár ne itt lennénk, ne most,
ne ebben az életben.
A zene halkul, dallamai elhalnak.
Vége, megszorítalak.

Finoman kibontakozol ölelésünkbõl,
hátra simítod hajad rakoncátlan tincseit.
Lassan elindulsz a kijárat felé.
Ellépsz mellettem, kezünk összeér.
Én pár lépést teszek, aztán megállok.
Csak a szememmel kísérlek,
míg karcsú tested sziluettje
el nem tûnik a kijáratban.
Magam maradtam.