Gyertya lángja árnyat vet a sötétben,
szivárvány játéka át- meg átszövi az este
szürke leplét.
Csak fekszünk csendesen,
érzem, szerelmünk körénk fonja aranyló
fonalát.
Lehunyom szemem, kezünk összefonódik,
és lelkünk esküt súg egymásnak e szép éjjelen.
A hold, látva hevét tüzünknek, tanúnknak szegõdik.
De lásd,
szemed szikrázó fényétõl pirulva felhõk mögött
menedékre lel.
Lehunyom szemem, és lelkem lelked vezeti.
Mert cseppje tengernek még nem volt soha ily egész,
virágnak szirma, illata nem csábított még így csodálatra,
árnyai nappalnak és éjnek nem láttak még
ily gyönyörû szépet.
A csillagok az eget, mint fát virága úgy ékítik,
s az éj így fed be minket, mint puha takaró.
Fekszünk szerelmünk bíbor köntösében,
lángolva a perctõl, mi örök,
hittel bízva szép jövõben, mely elõttünk ezüst fényével
ott hömpölyög.