Lelkem tavaszi széllel versenyre kél,
sebesen, mint gigászi sas,
a magas hegycsúcsok csak kedves lankák
heves természetemnek,
nem akadály, mely megállásra késztetheti szívem.
Boldogságom, mint réten nyíló virág,
a természetnek kedvére van.
Hitem benned
oly erõs, szilárd, mint lovagi idõk szikrázó páncélja,
hõsök daliás termetén.
Magamban érzem lelked fényes ezüstjét,
mint tiszta tóban megcsillanó Nap sugarát.
De a Nap fénye az éjjel megkopik,
vörös izzását a trónján
Hold sápadt fénye átveszi.
A te fényed sötét el nem fepi.
Izzása lelkednek
csak szebb, ha Éj anya bölcsõjében
Nap nyugodni tér.
A látványba lelkem, testem megremeg,
százszor, ezerszer
rebeg hálás imát, dicsérve az életet,
ejt örömkönnyet,
hogy tündér
szívedet gyarló lelkemnek adtad.