A rózsa vére porba hullt.
A csend némán vár, mozdulnia fáj.
Pillangó szárnya lebben, árnya
sápadtan táncol a haldokló éji kertben.
A csillagok büszke fénye mind
kihunyt,
a telihold titkon megbújik
sötét fátyla mögé.
Én, az ember, aki kevélyen
úrnak hitte magát a természeten,
lassan, alázattal ások egy sírt lelkem
védett szegletében.
Fejfát állítok, mi nem dõl le soha,
meg nem született gyermekem
emlékét temetem oda.
E kert csak az enyém, feslõ életem tépett szeglete,
meg nem élt álmok, vágyak titkos szigete.