Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
ad maga mellett,
a tûzként izzó naplementében!
Várj!
Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
léted porlepte köntösét, a tested
hagyd most magára, el!
Pihenj meg itt!
Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
arra könnybõl fátyolt teremt!
Cserébe a tenger megannyi szikrát,
apró csillagot, gyémántot ad.
A Nap színekkel, izzó vörössel,
sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
A pillanat nem múlik, az idõ
megáll.
A természet emlékül adja neked
legszebbik arcát.
A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
Menj hát tovább!
Az est leszállt, emléke képnek, az örök szépnek,
utadra kísérjen el.