A köd lassan emelkedik,
felvet egy árnyat.
Kósza képet, mit mások nem látnak.
Sötét van, a fény alszik
e késõi órán, a belvárosban.
A piszkos, szûk kis utcán
alig látni, de mégis…
Egy ember a koszban.
Nem lepõdöm meg, ilyen
itt sok van.

Közelebb lépek, nem lélegzik…
Na menjünk, gondolom,
de a lábam nem mozdul,
helyben kell maradnom.
Menni kéne, ösztökélem magam.
Hely, idõ itt a fénytõl messze van.
Indulnék,
de fogva tart valami, egy érzés.
Ismerõs látvány…
Émelyeg a gyomrom, hánynék.
Hisz halott! Menni mégsem tudok.

Lehajolok, nézek a szemébe, fénytelen arcába,
szürke kezére,
s könnyûnek érzem magam.
Már nem futnék, nincs hova.
Megértem, miért oly gyötrelmesen ismerõs…
Riadtan körbenézek, hátha álmodom.
De nem.
Valóság. Holtan, magam fekszem, a sötétben,
a koszos utcaköveken.