Erdõ mélyén ülve, korhadt fának dõlve
lelkem háza, szürke léte elbukott,
halott.
Álmom, mint a fagy ezüst virága.
Ablakon szépnek látszik, de oly hideg!

A harang, mi a csend kristályüvegét
áttöri, szívem fájdalmát messze
elviszi.
Én maradok, fák tövében, csendesen,
mint szellem, ki nem élt, nem létezett
sohasem.