A Múlt, a Fájdalom az ajtóban áll,
Csendben.
Csak vár…
Az ég könnyei égetik lábamat.
Nem értem már a tetteket, sem a szavakat.
Van kezdet és van vég, de közte az út hova vezet…
Nekünk por, izzadság verejték, vér jutott.
Kicsinyes vágyaink között önmagunkat
keresve, emberbõl lassan semmivé leszünk.
Nem marad más, csak az elhatalmasodó bennünk burjánzó én!
Nincsenek már színek, csak a szürke és alvó félhomály,
lelkeink tetemével a világot befedve.
De eljön a pillanat, Õ belép és kérdõre von,
mindenkit lassan, halkan, szinte suttogva.
S mire befejezi, ott leszünk mind,
a pokolban fáklyaként lángolva.