„Nem téphetünk ki egy oldalt az életünkböl, de tûzbe dobhatjuk az egész könyvet.“

…már több napja nem ivott, nem evett. Körülötte homok, égetõ, mindent felõrlõ vörös homok. Beférkõzött a szétfoszlott  ruhája redõi alá. Néha úgy érezte, lassan a bõre alá is bekuszik, hogy finom szemcséi ledörzsöljék a húst csontjairól.
A levegõvétel mindannyiszor borzasztó fájdalommal járt.
Minden egyes pillanatban a beáramló levegõ  lángoló zuhatagként égette fáradt kimerült tüdejét. A nap magasan járt. A meleg elviselhetetlen volt. Csak homályosan látott, az izzdság összekeveredett a  homokkal és rátapadt az arcára. Lassan sípolva vette a levegõt.Vakon  tapogatózott elõre…elméje lassan elmerült az izzó foroság okozta kinokban, csak reflexei mükködtek. Megbotlott és eszméletlenül, mint egy rongybaba bukott elõre és zuhant, pörgött a mélyba a dûne oldalán…. megadta magát sorsának. Szíve egyre lassanban vert… leállt.
Csak feküdt és lassan meghalt. Ekkor jelent meg a lány karcsú sziluettje.
A nap vörösen izott, a lány csak egy sötét foltnak tûnt, ahogy közeledett. Nyugodtan sétált, mintha nem is 50 fokos égetõ melegben, a sivatagban lenne…  hosszú  barna kaftánt viselt.
Nem lehet valóság… egy szellem jön elé, most már bizonyosan meghalt.
Meghaltam….?!
A lány odaért hozzá, arcát illendõen eltakarta, csak szemei csillogtak. Izzón kék szemei néztek le rá, gyengéden ölébe vette a fejét. Elõvett  egy  kulacsot kezére csöpögtetett pár cseppet és a szájára kente, aztán megint így cselekedett. A szellem, mert itt a sivatagban mindentõl mérföldekre csak az lehetett, ebben biztos volt, megszólalt – mikõzben kezére csepektetve vizzel kinálta – csak óvatosan igyál.
Aztán nem beszélt többet, egy kis idõ múlva már nagyobb kortyokat adott neki… és õ mohón ivott.

A szellemlány adott neki enni – valamiféle kovászolt kenyeret meg szárított húst… érezte ereje lassan visszatér végtagjaiba. A szellemlány nézte egy darabig ahogy eszik, aztán felállt, – menj mindig a nap felé  amikor az felkel, utána legyen mögötted ha nyugodni tér, mondta -de most aludj, az oázis messze van még, én végig melletted leszek, most aludj….
Nem tudta mennyit aludt, mikor magához tért, ott feküdt a düne lábánál  ahova zuhant.
Mi volt ez? Érthetetlenül nézett körbe, nem volt körülötte semmilyen nyom és nem volt mellete senki…
…nem érzett szomjúságot.. felállt ösztönösen végig simította rongyos ruháit…megdöbbenve vette észre a lehulló kenyérmorzsákat… nem álmodott….

Vérvörösen izzó napban vánszorgott elõre, az órák napoknak tûntek, mire a délután lassan az estébe fordult.
A horizonton végre lebukott a nap,  enyhülést adva ezzel elnyûtt testének.
A délután legnagyobb vesztesége számára cipõje volt, a nap végére majdnem teljesen szétmálott. A szövet szinte eltûnt, minden egyes lépésnél útat engedve az égetõ homoknak. A lábán, ahol a cipõ már nem védte, cafatokban lógott a hús.
Tegnap délután, amikor a szellemlány vele volt, már csak emlék.
Helyzete reménytelen és az állpota rosszabb volt, mint annak elõtte. Várta már az estét. Erõtlenül lerogyott… ájulásszerûen, szinte azzonal elaludt.
Reggel már nem bírt lábra állni. Teste izzott, a nap egyre feljebb kúszott az égen, és a forróság is nõttön-nõtt. …de mégis  didergett, iszonyú görcsökben vonaglott…eszméletlensége legmélyén  mégis  tudta maláriás rohama volt.
Órák teletek így el. Kinin nélkül viznélkül meg fog halni. Elvesztette az eszméletét, szíve megállt dobogni.

A szellem egyszer csak ott volt… a nevem Izabell… modta. Késõbb, mikor pillanatokra magához tért, látta, érezte a  lányt, mindig ott van mellette, hallotta a hangját, a kedves lágy dallamos hagját, ahogy beszélt hozzá. Nem tudta meddig fekszik így. Órákig, napokig. Az idõ összefolyt…
A látomás, aki Izabellnek hívta magát, a  tábortûznél ült, és valami imeretlen nyelven halkan énekelt. A tûz vörös fényei játszottak karcsu alakjának sziluetjén.  Felkönyökölt a lányt nézte csodálatos békés látvány volt, majd végig nézett magán  a lábán friss kötés volt, de inkább csak érezte mint látta. Vissza hanylott és gyogyíto álambazunt.
Reggel fényei a szivárvány minden színére festették az eget.
Keze zsibbadt, de nem volt lázas. A tábortûz, a lány, minden eltûnt. Ez nem lehet. Felkelt, imbolyogva tett egy-két lépést meredten bámult maga elé. A lábán már nem volt kötés helyette használt, de jó állpotú bakancsa volt.
Körbenézett, nem messze sárga papírcsomagot látott meg.
Odalépett, lehajolt  és felemelte.
Már meg sem lepõdött.  Kinin volt benne  némi kenyérrel, hússal.

Mióta segített neki a lány arra már nem emlékezett, mintha mindig vele lett volna… kis szakaszokban tudott elõre
haladni, de egyre többször lett rosszul,  a sivatag gyorsan felõrölte leépült szervezetét.
…a vér dús cseppekben jelent meg a szája szélén és õ holtan rogyott össze…..

magányosan ment a halálba…
de ha meghalt a szellemlány mindannyiszor megjelent…lassan a lány minden mozdulata, szeme, mosolya, hangja eggyé vált lelke eddig nem ismert részeivel. A szellem vele volt, beszélt hozzá, simogatta. Minden egyes ilyen alkalommal közelebb került a lányhoz ….
Már nem tudta  mikor él, és mikor halott. Csak küzdötte magát elõre a semmi közepén, újra és újra meghallva, hogy aztán a lány segítségével újra éljen, és tovább vonszolja magát a semmibe…

Hajnalodott… van elég vized és ennivalód… úgy haladj,  ahogy eddig is tetted…egy napra van már csak az oázis,  ott megkapsz mindent, biztonságban leszel, onnan haza juthatsz.
Izabell kedvesen mosolygott, de a szeme lágy fényben égett.
Finoman végig simította az arcát,  bõre, mint egy lágy fuvallat érintette meg, és igen, volt egy pillanat, mikor úgy érezte hogy megcsókolta…. nem tudta biztosan,  de érezte a lány csodálatos száját az övén  forrón, igézõn…

Lassan visszatért belé az élet…õ visszatért, az életben volt.
A Csend…a belül mélyen az  énjében  megmagyarázhatalan rémisztõ csend, csak a mélységes csend,…körbe vette…
Tudta, hogy most eléri az oázist.

Az orvos alaposan megvizsgálta. Öreg tapasztalt ember volt, aki itt a sivatagban praktizálta le az életét az idegenlégióban.
Nézze fiatalember – majd krákogott – szóval maga érthetetlen hogy él, a csodával határos, hogy elért idáig, de többet mondok nem is szabadbna élnie. Maga halott kéne hogy legyen, a szervezete, szíve… ilyet még nem láttam … de mégis él. De ha a szíve még egyszer megáll, az az utolsó lesz. Nem bír ki többet.
Magának minden szerve teljesen elhasználodott, nagyon sok idõ kell míg regenerálodik, pihennie kell. Csak feküdnie szabad…
Érti? Komótosan megfontoltan beszélt, majd megigazgatta a szemüvegét, és kiment a szobából….

Teltek a napok, hetek. Hiányzik a lány… a lénye.
Hol lehet most… csak úgy önmagának halkan dúdolt egy dalt..
Aztán eszébe jutott, ezt a dalt énekelte Izabell is.
Felidézte a lány arcát… mozdulatait….érintését, érzte hogy könnyek szöknek a szemébe, siratta az életét, a saját semmit nem érõ szürke életét… képek villantak fel elõtte
… jelentéktelen élete képei.

Másnap reggel a szobája üres volt… nem találták az oázisban sem…

Hajnalodott… még érzödött a hûvös éjszaka,  de a felkelõ nap  fénye már elnyujtott árnyékokat rajzolt a homokba…
Egyszerû fehér ruhát viselt…egy dûne mögött végképp elvesztette az oázis ligetét… mosollyal az arcán vette tudomásul… botjára támaszkodva, nyugodt léptekkel tovább haladt a sivatag belseje felé…