Esteledett, a szürkeség lassan átvette a fénytõl a hatalmat. Lámpák gyulladtak az út mentén. Fényük halványan sárgállott a kora esti szürkületben. Március közepén a rügyezõ fák, virágok átható illata töltötte be a szobát.
Én az ablaknál álltam és a függöny áttetszõ apró mintáit néztem, miközben görcsösen kapaszkodtam az ablakpárkányába. Csak egyetlen dolog járt az eszembe, miért én, miért az én fiam? Ordítani akartam, de nem tudtam. Némán szélütött lélekkel, testtel álltam. Bennem mélyen azonban szörnyû vihar tombolt, elsöpörve az addigi életemet. A lelkem üres lett. Úgy éreztem mindenemet egy napon vették el, a nevetésem, a gyerekkorom örömteli pillanatait, jövöm önfeledt boldog perceit.

A könnyek az arcomon, sós utat vágtak maguknak. Az isten tette, de?! Á… milyen az ilyen Isten? Zokogtam és átkoztam magam, a sorsom és az Istent.
Lassan a fájdalom mélyére kerültem, oda, ahova már semmi nem ér el, és beszippantott a néma sötétség. Elvesztettem idõ érzékemet.
Csak hetek múlva tértem magamhoz. Azzal a gondolattal, hogy ez már nem lehet rosszabb.
De tévedtem…

Hónapokkal, vagy évekkel késõbb itt állok a kórház fertõtlenítõ szerektõl átitatott falai, és régi bútorai között. Orvosok járkálnak fel és alá. Úgy viselkednek, mintha lenne bármilyen szerepük abban, hogy mi fog történni a következõ pillanatban, itt a kórházban.
Pedig nincs. Úristen, mennyire nincs…

Hányadik klinikán vagyunk már, nem is tudom. Orvosok, és megint orvosok. Egy pillanatra átvillan az agyamon, hiszen itt már voltunk, bár… mindegy… a válasz mindig kicsit együtt érzõ, de mindig csak ugyanaz a fájdalom… ahogy a szülõk néznek.
Az anyám mindig azt mondta, inkább százan irigyeljenek, mint csak egy valaki sajnáljon. Mennyire igaza volt.
Istenem… igen már nem szidalmazom, nem beszélgetek ugyan vele, de szólok hozzá, csak úgy megszokásból, hit nélkül.

Lassan felmorzsolódódott körülöttem minden…

Aztán most itt vagyok elzártan, tátongó semmi közepén, úttalan utakon.

Most itt ülök az intézet folyosóján.
Gondolataim messze járnak, el innen… csak el innen, de nem sikerül, az elmúlt évek képei mintha csak egy vaku fénye villanna elõttem, tak… tak… újabb és újabb képek.

Tak… fiam születésének boldog pillanataira.
Aztán változik a kép.
Kórház, fehérköpenyes orvos kezével finoman gesztikulál, mint ha egy üvegen keresztül nézném. De a hangok így is eljutnak hozzám… tisztán hallom, – kicsi az esély de mindent megteszünk, kérem, higgyenek nekünk… mindent, ami csak tehetünk.

Emlékszem Matifutu mert így becéztük, mikor még pici baba volt csak akkor nyugodott meg, amikor a hasamra tettem, és ringattam…

Tak…A kórtermekben csöppségek, egy anya, simogatással próbálja megnyugtatni síró gyermekét. A gyermek azonban nem akarja elengedni anyja nyakát… az orvos szemben áll velem körülöttünk kopott bútorok, a vizsgáló fehér falát mindenhol gyermek rajzok díszítik.
Tak… Higgyék el, a vak gyerekek ingerszegény környezetben vannak, ezért csak késõbb kezdenek el mozogni. De azért ajánlok egy specialistát….

Tak… Mozgatni kell akár akarja akár nem, mert nem fog járni. Mindent meg kell neki tanítani minden kis mozgást.  Soha nem fog tökéletesen mozogni, de még idõben kezdtük el a kezeléseket, és így talán azért van remény… türelem és sok idõ.

Tak… Nézzék… kezdte a professzor és megigazította szemüvegét, a gyermekük fertõzést kapott még magzatként. A fertõzés következménye hogy nem lát, és hogy mozgása sérült. De gondolom ezt eddig is tudták. A kért vizsgálatokat elvégeztük. Elnézést mennyi idõs a kisfiú… ja igen látom 5 éves… Sajnos semmi jót nem tudok mondani, csak azt, amit már tanult kollégám is megállapított. A fiuk teljesen a maga világában él. Autista. Semmiféle erõteljesebb jelét kommunikációnak nem lehet felfedezni nála, és ez várhatoan nem is fog változni. Nem fog soha beszélni…és kapcsolatot teremteni is csak ritkán  fog, akkor is inkább csak zajkeltéssel…
Nem lehet felügyelet nélkül hagyni… nézze ö halmozottan sérült…

A fejemben tompán visszhangoznak a szavak… nem fog kapcsolatot teremteni nem fog kapcsolatot teremteni…

Végül a könny és a remény is elfogyott. Végig jártam a pokolba vezetõ út, minden egyes lépcsõjét… de aztán a végén én magam is meghaltam lélekben… reménytelenül. Már sírni sem sírok. Nem is emlékszem már milyen, hiszen olyan régóta nincsenek könnyeim.

Most itt várakozok idegesség nélkül, megtörve, kiköpve az élettõl, az igazgatói iroda elõtt, ahol a felvételi beszélgetések zajlódnak. Inkább csak formalitás. De mégis.  Kint a kertben a madarak csivitelnek és a nyár csodálatos színekkel teljes pompájában díszeleg. De bennem tél van. Latyakos és sáros, kopasz fákkal szürke fagyos égbolttal. Ez az út vége. Öt hosszú év harca most véget ér… nem… nem ér véget csak holtpontjára jut… soha nem múló fájdalommal.

Lassan indulok el, mögöttem az Intézet fehérre meszelt épülete lassan eltûnik.   Távolodok, és minden egyes megtett méterrel nõ bennem a kétely, a bizonytalanság, hogy mindent megtettem érte, nem hagytam cserben…
Megállok, üresbe teszem a kocsit, és olyan hosszú idõ után megint sírok. Hangosan zokogok. Siratom magam, a gyermekem, síratom a fájdalmas perceket, síratom az életem. Megtisztulok könnyeim által, azt hiszem.

Amikor öt éve minden megváltozott, és kifordult tengelyébõl az addigi létem, azt hittem nem lehet rosszabb.
Abban a pillanatban minden átértékelõdött. Azt hittem ez a legrosszabb, ami velem történhet. De most már tudom, hogy van olyan, ami rosszabb…
A léleknek van rosszabb, mint kedvesünk, szerettünk, végsõ elvesztésé, annak elfogadása.
A halál fájdalom, de hosszú idõvel le is zárja, homállyal fedi fájdalmunk kapuját.
De a reménytelenség, a remény újból és újból történõ elvesztése mindennél rosszabb, az maga az éveken át tartó hosszú haldoklás… Tudom.