Az angyal a felhõkarcoló tetején állt, egészen kint a peremén, csak egy apró lépés választotta el attól, hogy a mélybe zuhanjon. Az esõ lassan szemerkélt, szürke, nedves leheletével vonta be a várost. Hideg, fagyos szél csapott arcába, és beleborzolt sötét, csapzott hajába. Magas termetû, sovány angyal volt, szárnyai fáradtan, piszkosan lógtak. Tollai sokhelyütt megkoptak, színük megfakult. De a szeme kékje még mindig tisztaságot sugárzott, bár fénye nem volt már olyan szikrázó, mint évekkel ezelõtt. A város sötét színeit nézte. Minden aprónak és távolinak tûnt. Az esõcseppek fényes tócsákkal borították a kopott háztetõket.
Alatta a város sápadt fényei, a távolba veszõ lámpák csak homályosan törték meg az éjszaka árnyait, és világították meg a láthatatlan utakat.
De volt, ahova nem ért el a fény, az angyal ezeket a helyeket járta. Ismerte a város miden nyomorúságát. Az emberek fájdalmát, magányosságát. Félelmeiket, az élettõl kapott sebeiket. Mikor megjött a városba, nem ilyennek látta. Fényei sziporkáztak, gazdagsága magabiztosnak tûnt. Teltek az évek, és ez a látvány elveszett, valahol a sikátorok mélyén. Fáradt volt, fásult és megtört.
De félelem nem keveredett érzéseihez, ez az érzés ismeretlen maradt számára. Angyal volt, azért küldték, hogy jobbá tegye ezt a világot, az embert. Nem volt választása.

A férfit egy koszos sikátorban találta. A helyet csak fából rakott tüzek világították meg. Szerteszét pár alkoholtól, kosztol bûzlõ alak aludt saját vizeletétõl, hányásától bûzlõ dobozokban. Nem érzett részvétet. A férfi a fénykörök szélén, alig észrevehetõ árnyként feküdt. Már alig volt benne élet, körülötte kisebb-nagyobb tócsákban vér gyûlt. Egészen fura pózban volt: teljesen kicsavarodva a hátán feküdt, lábait felhúzva. Néha még meg- megrángott, mintha menekülni próbálna. De testének ezek már csak apró, elektromos mozgásai voltak. Nem illett a sikátor többi lakójához. Hosszú, drága kabátja valamikor fehér lehetett, de most koszos volt. Egyik széle vöröslött az elfolyt vértõl. Az angyal leereszkedett hozzá, megkerülte. Finoman lépkedett, nehogy fölöslegesen a vérbe kelljen lépnie. Nem mintha ittléte alatt nem gázolt volna már elégszer vérben, de ha lehetett, még mindig elkerülte. Szánalommal töltötte el az emberek tiszteletlensége, érzéketlensége az élettel szemben.
Megfordította. Ápolt, élettelen fehér arcra meredt rá fátyolos tekintettel. Szõke haja szemébe lógott. Szája szegletébõl apró vércsík folyt végig az arcán. A mellkasán selyem ingének aranyhímzései között három apró fekete szegélyû lyuk látszott, melyekbõl még szivárgott a vér. Az angyal tudta, nem tehet már semmit. A férfi lassan ráemelte tekintetét, a keze erõtlenül, tétován mozdult.
Szeme mintha mondani akart volna valamit. Erõlködött, a homlokán kidagadtak az erek, de hang nem hagyta el ajkát…
Szépen visszafektetette a férfit a mocsokba, majd mellé ült, és megfogta a kezét, megsimította homlokát. A férfit megnyugtatatta az angyal keze. Arca kisimult, békéssé vált. Az idõ megállt. Lezárta szemét, mikor az élet végleg elhagyta a férfit. Aztán fölkelt, kicsit megmozgatta elgémberedett szárnyait, és tovább indult.
Az idõ itt, a város sötétségbe vont, nyomorúságos részein különös gonoszsággal, lassan halad, mintha csak egy másik dimenzióban telne.
Hajnalodott, hazaindult.
A haza természetesen számára nem a haza volt, csak egy hely a földön. Egy toronyház tetején. Szeretett itt lenni, szabadnak érezte magát. Nézte a madarakat és az eget. Ide tért nyugovóra.
Átaludta a nappalt. Fáradtan, gyengén ébredt. A tetõ gyéren volt csak megvilágítva, de nem zavarta. Az árnyak játékát sokáig figyelte ilyenkor. Néha volt látogatója ebben az évszakban, akik ugyan nem hozzá jöttek, de mégis… Voltak öngyilkosjelöltek, vagy csak olyanok, mint õ, akik meg akarták itt húzni magukat, de akadtak olyanok is, akiket a város vetett ki magából.
Nem csinált semmit, csak a várost nézte a maga sötétségében.
Állt a szemerkélõ esõben.
Egy árnyék vált el a sötétben a többitõl.  Az angyal érezte a jelenlétét, de nem fordult felé.
A sötétben az árnyék megszólalt, hangja rekedt és fakó volt: „Te egy angyal vagy?” Miután nem kapott választ, torkát köszörülte, khmm… és feltette még egyszer a kérdést.
Az angyal csak bólintott.
– Mit csinálsz itt?
– Pihenek. – hangzott a válasz.
– Miért nem repülsz? Nincs erõd?
– Nincs. – mondta az angyal.
– Mért vagy itt? – kérdezte a hang.
– Mert ez a sorsom. Angyal vagyok…
– Ezt nem értem… Mit jelent?
– Segítek az embernek jobbnak lenni, embernek maradni, békével elmenni. Ha érted, mit takarnak ezek a szavak…– mondta az angyal.
Az árnyék közelebb lépett. A leheletét az angyal a tarkóján érezte.
– Csak ennyi? – kérdezte.
– Csak ennyi…– válaszolta az angyal.
– Akkor nincs itt rád szükség. – mondta az árny… És a mélybe lökte.