A hajnal, vörösen, izzón,

mint holt madár oszló teteme,

a kopár földön,

mozdulatlan hever.

Férfiak, nõk, gyermekek,

könnytõl száraz szemûek,

gödrök elõtt állnak,

az ordító csendben a semmire várnak.

Szavaik koppannak a porban,

elhalnak egy rögön.

– „Ne hagyd ezt uram… könyörgöm…”

Vér fröccsenése, hús hasadása,

angyal helyett, holló szárnyalása.

Nem marad más, csak a sortûz némasága.