A lét büszke fája meghasadt,
fájdalom oltárán elvetélt idõ
éj köntösében nyugodni tér.
Ahogy számtalan éjjelen nyugodni tér
a Nap, hogy kétes birodalmát
a Hold tõle átvegye,
és kérkedjen azzal,
ami nem volt övé soha.
Mint ahogy tesszük mi magunk
nap nap után,
hisz nekünk sem jutott egyéb,
csak lopott fény, múló idõ.
Megmart, tátongó sebeink lüktetését
könnyünkbe rejtjük.
Végül, mi belõlünk
utunk végére megmaradt
―árnyékunkat, mely dülöngélve
kísért hûségesen―,
átnyújtjuk a semminek, mint távozó
magunk.
Körülöttünk, bennünk csak örökös,
mély csend marad.
A hely, hol pihenünk,
mint korhadt virág: nem szép,
nem illatos.
Jel csak, köve múltnak,
mi nem takar mást, mint nevünk.
Élõkben fájdalmat, félelmet
kelt magányunk saját fejfája,
melyet virág díszít, mi
ölelõ, hideg köveken szárad majd el,
hogy üdesége, illata, halála
szépséges dísze legyen
a mi feledésünknek.