„Az embernek elméje gondolja meg az
õ útját, de az Úr igazgatja annak járását”

A vér lassan folyt végig a combjain, a fájdalom elviselhetetlennek tûnt és mély szakadékként szívta magába. Úgy érezte, nem bírja tovább, elsõ gondolata a csengõ volt, de nem érte el, a vénájába és a kezére erõsített csövek meggátolták a mozgásban. A kis piros gomb a jobb kezénél, távolinak és elérhetetlennek tûnt.      Utolsó kétségbeesett erõfeszítéssel az orvosért kiáltott. Azt még látta, hogy egy nõvér futva érkezik… De a félelme még a fájdalomnál is elviselhetetlenebb volt és fojtogató érzésként egyre csak nõttön-nõtt benne, elvesztette az eszméletét… és átölelte a sötétség.

2 hónappal korábban

A Nõ kényelmetlenül mozgott, a vizsgálóasztalon. Ideges volt. Már sokadszor várta végig, ezeket a vizsgálatokat, de még mindig nem tudta megszokni. Az orvos befejezte a vizsgálódást és felegyenesedett. Magas jóképû férfi volt, úgy a harmincas évei közepén járhatott. Odalépett a vizsgáló asztal széléhez, kinyújtotta a jobb kezét, megfogva a Nõ kezét, a bal kezével megnyomta az asztal oldalán levõ kart. A vizsgálószék szép lassan ülõ helyzetbe emelkedett.  A jobbjával még mindig a Nõ kezét fogta, finoman segített neki felülni, miközben csak ennyit mondott – készen vagyunk. Kellemes, lágy hangján halkan, mégis érthetõen beszélt.
Kedvesen mosolygott, miközben folytatta – sok lesz még a dolgunk, mert hát óvatosnak kell lennünk. Tudja, mindenre figyelni kell, és fontos nem emelünk, nem erõlködünk, vigyázunk magunkra. Az idegeskedés is kizárva, amennyire csak lehet – jó ?!.  aztán ennyit mondott  –  Már csak két hónap, és csodálatos kisbabánk lesz, addig is befektetem, hogy szem elõtt legyen nekem. Holnaptól, jó?
A Nõ bágyadtan, és még mindig idegesen, hallgatta a nyugtató szavakat. Az orvost szerette, és mindenben elfogadta a véleményét.  Nem akart semmire gondolni. Hallgatta az orvos intõ, és mégis óvó szavait.  Végül azért elmosolyodott, bár a mosoly halovány, alig észrevehetõ volt, és csak ennyit mondott – jó.  Elköszönt és kiment átöltözni. Az orvos búcsúzáskor csak ennyit mondott – Akkor holnap… és addig is vigyázzanak magukra.  Miután a nõ elhagyta a szobát, az orvos egy pillanatig még elgondolkodva állt. Majd kiszólt az asszisztensének, hogy kéri a következõ beteget.
A Nõ felöltözött és elindult hazafelé. Magányosnak és védtelennek érezte magát. A férfi már nem kísérte el.
A harmadik vetélés után már nem jött el többet. Lassan megszokta. A férfi, ha a téma szóba került, akár társaságban, akár otthon, kínosan ügyelt arra, hogy elkerülje és ne kelljen állást foglalnia benne.  A Nõ már nem haragudott rá.
Magában már érezte, a férfi erejét meghaladja, ez a sok fájdalom. A vér, a sikítás, a várakozás, a fájdalom, ahogy a kezét fogja és a kétségbeesés az arcán, nem tud segíteni… hogy nem tud segíteni! Aztán megint várakozás és megint a félelem, hogy mikor történik vele, vagy a babával valami.  Tudta, érezte, a férfi feladta. De a magány ilyenkor is ránehezedett.
Emlékezett, mikor a második alkalommal hét hónapos terhes volt, és semmi nem utalt arra, hogy baj lesz. Csak egy pillanat mûve volt, a boldogságból a pokolba. A fájdalom villámként ütött rajta, és mire a kórházba értek vele a mentõk, már csak az õ életéért küzdöttek az orvosok.  Az ötödik babát kihordta.
Akkor született meg, mikor már nem hittek benne, hogy valaha lehet gyermekük. A boldogságuk nem ismert határokat… De a második napon a gyermeket elvitték.  Azt mondták, besárgult át kell hogy vigyék egy másik kórházba.  Azzal nyugtatták, hogy ez az eljárás nem különleges. De az orvoson látta… látta az aggodalmat az arcán. Érezte, nincs minden rendben a babánál…
A negyedik napon a férfi kisírt szemekkel jött be hozzá és csak annyit tudott mondani – … magunk vagyunk.
Ennek a pár szónak, kétségbeesett segélykiáltása kitörölhetetlen nyomott hagyott lelkében.
A férfi nem tudott megszólalni, csak a kezét fogta hosszú órákon át. A könnyek vizes árkot hagytak arcán.
Ö nem tudott sírni, bénult volt és üres, úgy érezte, mindent elveszített.
Hosszú hónapokig nem tudott a sokk hatása alól szabadulni.
Nem volt más, csak a rémisztõ álmai, a fájdalma. Az arca, ami visszanézett rá a tükörbõl, az õrjítõ sötétség, és a félelem a lelkében.
Izzóan gyûlölte önmagát, az életét, a fájdalmát, a könnyeket. Négy álló hónapig nem ment emberek közé.
Aztán az élni akarása bár nem hitte, hogy van ilyen benne, felülkerekedett és újra dolgozott. A gyûlölet az idõvel megszûnt, csak a fájdalom maradt… élt.

Már két hónapja beköltözött a kórházba és itt fekszik egy helyben.  Még mozognia is csak alig szabad. Csak vár és vár… számolja a napokat, heteket.
A Férfi kétnaponként jött be meglátogatni. Hozott újságot, magazinokat, de a félelem egyre jobban érzõdött rajta, vagy csak olyan… furcsa volt…hmm… nem tudta meghatározni. Minden esetre minden kívánságát teljesíti, de mégis, valahogy olyan… megmagyarázhatatlan érzés fogta el, ha a Férfi meglátogatta.
A Férfi azt mondta, hogy kiküldetésbe kell mennie, és nem tud most bejönni egy ideig, de azért gondolatban vele lesz.

Sokat beszélgettek és tudta, a Férfi nem akarta már ezt a gyermeket. Egy veszekedésnél, még a terhesség elõtt, igazából a kísérlet szót használta, ez jobban illet a gondolataiba.
De õ mindennél jobban akarta, bármit megadott értre, hogy anya lehessen, ez mindennél fontosabb volt a számára. Az élet egyetlen igazi örömének, értelmének tekintette.  Minél kevesebb volt az esélye arra, hogy anya lehessen, annál fájdalmasabban akarta, hogy az legyen. Ezért vállalt mindent, újra és újra. Akarta az anyaságot…

Most itt fekszik a szülõszobában szinte ájultan, öntudatlanul, tele félelemmel és vár.
Erõs fájdalma térítette magához…
Újból visszatalált a fényre és magához tért, a fájások már egypercesek voltak. Az orvos bejött, fölé hajolt – császározni fogjuk, nem kockáztatok semmit, úgy lesz minden, ahogy megbeszéltük. Minden rendben lesz.  Aztán kiment, otthagyva õt egy csomó elkendõzött arccal. Eltávolították róla a csöveket. Egy másik ágyra fektették, újabb csöveket, vezettek a vénájába. Majd bejött az altatóorvos megnézte, megkérdezte, hogy érzi magát. Rátetették a maszkot… Aztán minden szép lett és zuhanni kezdett a semmibe.

Lassan, ködön át-ébredt, a szobában csönd vette körül. A folyosóról a kórház esti zajai szûrõdtek be. Szobájában csak a bejárati ajtó fölött égõ lámpa halvány fénye világított.
Hosszú ideig feküdt így. Félt, kétségek gyötörték, és erõt gyûjtött, hogy kérdéseire választ kapjon. Lassan megpróbált felemelkedni, de nem ment, nem volt ereje. Ekkor kinyílt a szoba ajtaja és egy molett, pirospozsgás, fehér fityulás nõvér lépett be a szobába.
Hello, jó estét – mondta vidáman – hogy vagyunk, hogy vagyunk, kedves – kérdezte.
Miközben ezeket mondta, odalépett az ágyhoz, finoman beállította a párnát a feje alatt. Aztán folytatta a monológját – mindjárt itt az etetés kismama, frissüljünk fel, kapjuk össze magunkat, hozom a gyönyörû szép, egészséges babáját. Jó nagy baba, el sem hiszi mekkora. Gratula. Kifelé indult a szobából -, jaj, milyen lüke vagyok, azt nem mondtam, hogy fia van – szólt vissza az ajtóból mosolyogva.

Két héttel késõbb…

A nõ ült az ágyon, mellette kis mózeskosár. A kezében egy levelet tartott,
mosolygott és sírt, miközben olvasta. A levélben apró, tömött sorokban, a Férfi búcsúmondatai voltak olvashatók – a Nõ csak homályos szavakat látott a könnyein keresztül… nem merem vállalni… lehetõségét… félelem… elhagylak bocsásd ezt meg nekem… ennyi fájdalmas év után… kérlek, bocsáss meg nekem…

Mikor befejezte a levél olvasását megtörölte a szemét, a kosár felé fordult, szeretettel és csodálattal, vegyes pillantással nézett bele. A takarók és fodrok között piciny gyermek aludt édesdeden. A fia. Az Õ fia… Letette a levelet az ágyra, és felkelt. Érezte, nincs nála boldogabb, büszkébb ember a világon.