Itt, a lét peremén ülve, mélység és a szél csendjében
gondolataim tisztaságában csak önmagamban létezem.
Érzem, létem valódi énjét… itt és most, vagyok az, aki vagyok,
megszületett… eltemetett… önmagából újjá születõ.
Vagyok csend és vagyok a csend hangjaiból formálódó dallam.
Része vagyok az élet minden egyes sejtjének…
fáknak, virágoknak,  része vagyok folyóknak, tengereknek, hegyeknek, völgyeknek.
Érzem a farkas, és az ijedt õz dobbanó szívét, vagyok áldozat, és vagyok vadász, érzem a madarakat a felhõk felett, vagyok szárnyalás, és vagyok zuhanás.
Vagyok a fellobbanó tûz és a kihunyó parázs.
Vagyok egy csepp esõ és vagyok megáradt folyó.
Vagyok álom és vagyok  ébredés.
Én, mint olyan, nem létezem többé…
És mégis vagyok.. az ember,
aki szabad és fogoly önmaga béklyójában.