A halál völgyében jártam az éjjel.
Fakó lovas kísért engemet,
csontváz testén szakadt volt a ruha,
halál jött értem el az éjszaka.
Csendben léptetett, éjsötétben,
fekete sziklák, égett fák,
jeltelen temetõk, holt árnyak között.
Én vakon bolyongva követtem õt,
kértem, adjon még idõt.

Volt, hogy imádkoztam: jöjjön,
szívem, testem adja a földnek,
éppúgy, mint sosem volt lelkemet.
De most… Félek, rettegek!
Megállt a csontváz, fején a sötét szemgödör.
Rám meredt: „Na mi lesz, balga ember?!
Mégis kell megkopott életed!

Nem félsz te…
Mondd, … te bolond!
Kérlelsz, unszolsz: »Jöjj!«, és most, hogy itt vagyok,
azt mondod, maradnál.
Zokogsz, térden csúszol, és ismételgeted,
hogy szerelmet talált vak szemed…
Milyen könnyû szó…
Mint apró homok, mit felkap az esti szél.
De maradj hát – szólt a csontváz – ám ne feledd,
ne hívj többet… Idõd úgyis hamar,
hamarabb, mint szeretnéd,
végleg lepereg.