Angyal állt magányosan.
Kék szeme a város színeit,
koszos utcáit, sötét templomait
nézte.
A mélyben apró, tompa, szürke fények,
távolba veszõ, holt lelkek.
A lámpák sora csak néhol
törte meg az árnyvilág
homályát.
Esőcseppek, fényes tócsákkal
borított, kopott háztetők.
Hideg, fagyos szél csapott arcába.
Szárnyai piszkosan, fáradtan,
csapzottan lógtak,
nem volt nyoma hófehér tollnak.
Tiszta szívét már régen az
embereknek adta.
Szeretett volna repülni.
Nem tudott.
Árnyék lépett hozzá a sötétbõl.
„Te angyal vagy?” kérdezte
rekedten.
Õ csak bólintott.
„Miért nem repülsz?”
„Nem tudok… fáj.”
„Miért vagy itt a földön?”
„Hogy Angyal legyek!”
„Ez mit jelent?”
„Én vagyok az emberben a jó…”
mondta fáradtan az angyal.
„Mást nem?” kérdezte az árnyék.
„Mást nem…” mondta az angyal.
„Csak ennyi… akkor nincs rád szükség…”
mondta az árnyék, és a mélybe lökte.