Fekete-fehér… színek nélküli kép:
ember ül a semmi közepén egy padon,
léte mozdulatlanságában,
körülötte fehér homok.
Meggörnyedve az idõ terhétõl,
az út magányától… egy ember… körülötte a mindent betöltõ üresség.
Mert ide jutott, megalkotta magának a semmit…
Isten lehetett ilyen magányos mikor megpihent…
Ült egy padon a mindenség közepén.
A talpa alatt homokszemek; ameddig a szem ellát… homok, nem kötõdnek sem a földhöz,
sem egymáshoz… fáradtan felvesz egy marékkal.
Lassan folynak ki ujjai között… szétszóródnak.
Õ tudja jól,  nem homok… emberek… külön-külön…
Ülnek egy padon a semmi közepén, kicsit meggörnyedve,
magányosságuk súlyos terhét cipelve…
Várva, hogy életükbe értelmet, leljenek…