Hát találkoztunk megint,
a remények imbolygó, lassan
süllyedõ hajóján.
Beszélgetésünk közhelyek,
semmitmondó szavak között
lassan elvész, nem marad más,
mint a csend.
A szûk pillanatba belopózó hallgatásunk
mély árkot ás közénk.
Néma hangok és az idõ kéz a kézben
átölelnek, s múltunk gyökerei
körbefonnak, nem engednek
többé…el.
Te és én elvesztettük egymást oly régen…
A távolban oldásként zene szól…
Ahogy a hangfoszlányok utolsó hangjai
belehullanak a csendbe, minden
megváltozik — mintha egy csukott ablakot
nyitnánk meg: zajok, mozgás, élet jelei.
Lassan mozdulok, búcsúzunk. Kezem kezedhez ér,
de csak meghitt közöny.
„Szia“ és távolodó lépteid koppanása,
nekünk ennyi maradt.