Szeretetem könnye, dühöm könnye.

Annyira akarom, hogy más legyen!

De nem!

Azért sem! Majd Õ jobban tudja!

Szavaim vízmosásba vetett kövek:

nem érnek semmit, súlyuk elvész.

Vérem a vérem, mégis oly távol érzem.

Nem találom a hidakat, az oltalmat

nyújtó házakat; nyújtom a kezem,

de nem, csak a semmit érem.

Beszélgetésekben keresném az utat

― hogy megértsd, mit érzek, ha ordítok ―,

veszekszem, ha félek ― érted! Nem, dehogy.

Tizenöt tavasz virága a lelkeden,

nincs benned félelem.

De bennem igen!

Nem érted… Nem tudhatod, én elhullattam már ezer könnyet,

elvesztettem ezer reményt, tépték, égették szívem

ezerszer szavak, otthagyták bélyegét

bennem a fájdalomnak.

Nem bántanálak, hiszen te vagy a minden!

Jaj, fiam,

úgy féltelek!